Az induló elsősorban csapatok
menetelésének ritmus- és tempóbeli szabályozására szánt zene. Az induló-zene
ezért gyakran hangos és ritmikusan hangsúlyozott. A tánccal a lépő
táncműfajokban érintkezik (intrada, pavane, polonéz), de az indulóban a menet
szabályozottsága következtében nem olyan fejlett a periodikusság, mint a
táncban, és a tempók, metrumok és ritmusok kevésbé változatosak (az indulók
üteme többnyire páros: 2/4, a "lovassági indulók" 6/8-osok). Közös a
táncban és az indulóban az, hogy mindkettő alkalmas a zenei stilizálásra és
tipikus vonások kiemelésére: papi induló: Gluck, Alceste, Mozart, A varázsfuvola, Wagner, Parsifal gyászinduló: Beethoven, 3. szimfónia, Chopin, Szonáta op. 35, Wagner, Istenek alkonya, Mahler, 5. szimfónia nászinduló: Mendelssohn, Szentivánéji álom, Wagner, Lohengrin.
Az ókori görögöknél a tánchoz
hasonlóan az indulót is beszédritmus jellemzi. Aulosszal kísért indulókat
alkalmaztak a hadjáratokban és a körmenetekben is, innen került az induló
be- és kivonulási indulóként a komédiába.
Az újabb induló a késő középkori
körmeneti énekekből, keresztes- és zsoldosnótákból származik. Dallá alakított
trombitafanfárok és dobkíséretes harántsíp-dalok formájában keletkezett. Az
induló dalformája a 17. század óta két 6-16 ütemes részből áll. Elsősorban a
menüett mintájára ehhez 1750 után dallamos trió társult (sokszor a
szubdominánsban). Gyakran szerepel induló a szvitben, Lully óta az operában és
a balettben (Lullynél balettjeiben páratlanütemben is), valamint a billentyűs
zenében (My Ladye Nevells Booke -
1590, Bach, Notenbüchlein
für Anna Magdalena).
A francia induló ritmikusan
hangsúlyozott ragyogásával és lendületével ellentétes a 18. század korai
nápolyi iskolájának dallamos opera-indulója. Míg Észak-Németországban a 18.
századi szvit-induló francia mintákat követ, addig a cassazione, a divertimento
és a szerenád indulója Fux óta az olasz és a délnémet-osztrák típust kapcsolja
össze. Magával ragadó a janicsárzene indulójának lendülete. A francia
forradalom óta az indulót az előrelendítő pontozott ritmus jellemzi, pl. a
forradalmi himnuszokban és indulókban (Marseillase), valamint az operában
(főleg Spontininál).
A 19. században új, nemzeti színezetű, többek között
magyar és szláv indulók is keletkeztek. Az induló tématípusai és ritmusai
epizódszerűen ekkor már szinte minden zeneszerzőnél megjelentek, az opera-,
zenekari és kamarazenében egyaránt, az induló mint önálló kompozíció (gyakran
hódolati indulóként) alkalmi művé válik (Wagner, Berlioz, Meyerbeer).
Az új
zenében az induló sokszor karikatúraszerűen vagy groteszk formában jelenik meg
(Hindemith, op. 41,
Symphonia serena, szeptett, Prokofjev, Lord Berners). Gyakori
a szórakoztató zenében és a jazzben.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon