A gigue (= táncolni) eredetileg ír,
vagy angol táncdal, amelyből a 17-18. századi hangszeres zenében gyakori tánc
alakult ki.
A jig J. Gaultier angol udvari lantos
közvetítésével, 1635 körül került Párizsba, aki D. Gaultier-val együtt két
alaptípust dolgozott ki: az első típus alapja 4/4-es ritmusséma, a másik
páratlan ütemű (3/4, 6/4, 6/8, 3/8). Az első típus egyszólamú kezdetével,
homofon vagy imitáló szövetével a lantszvit állandó tétele lett (allemande,
courante, sarabande, gigue). A második típus a francia clavecin szvitben
honosodott meg (Chambonnières, Pièces de
clavessin, 1670, L. Couperin, d'Anglebert, Lebègue), szinkópákkal,
késleltetésekkel, díszítésekkel, figulációkkal, komplementer ritmusokkal és
imitáló szólamokkal gazdagított formában. Lully balettjeiben is fellelhető egy
gigue-forma, a canarie-ra visszamutató felütéssel.
Fr. Couperin, akinek művészetében a
kor valamennyi gigue-típusát felfedezhetjük, már érezhetően az olasz
hegedű-giga hatása alatt állt - akárcsak később Rameau.
Az olasz giga egyrészt a francia
clavecin-szvit gigue tételeiből származik, másrészt a régi olasz templomi
szonáták, canzonék záróallegróiból. A giga "simán ritmizált"
(Danckert), gyors tempók, jellegzetes hegedűfigurációk, puszta támasztó
basszusok, a triótételekben többnyire terc- és szextmenetek, később hosszú
frázisok jellemzik. Az imitáció és a súlyos (teljes ütemes) indítás a ricercare
szerű canzona maradványa. A legkorábbi ismert gyűjtemény Vitalitól (op. 4,
1668), a francia (Leclair) és német hegedűiskola (Walther) mintájául szolgált
tipikus forma Corellitől származik (op. 4, no. 4. 4. tétel, Giga).
1700 után Olaszországban a
hegedű-giga cenzúra nélküli folyondár- és szekvencia-dallamosságával a virtuóz
művészet próbaköve lett, s hamarosan nápolyi zeneszerzők (Sammartini,
Pergolesi) közvetítésével helyet kapott a korai klasszika kamara- és zenekari
zenéjében, ahol (pl. Haydnnál) gyakran presto zárótételként szolgált. A francia
gigue-et Reusner vette át a német lantszvitbe, a zongoraszvitek lendületes zárótételét
alkotó jellegzetesen német fúga-gigue első példáival pedig Frobergernél
találkozunk. Froberger a metrum és ritmus alapján a francia lant-gigue-re utaló
témához ellenpontot illeszt, amely egyúttal a kontrapunktikus kidolgozás
második témája lesz, és bevezeti a gigue témafordításos második részét. Ezzel
létrejött J. S. Bach későbbi kettősfúga-gigue-jeinek modellje.
Lully német tanítványai (Kusser,
Erlebach, Mayr, Georg Muffat, Fischer) az ő gigue típusát vették át, míg az
osztrák zeneszerzők (Schmeltzer, Poglietti) gigue-jei valódi táncdarabok,
Biber, Gottlieb Muffat és Fux pedig népi egyszerűségre törekedtek. Froberger
zongoragigue-formája az észak- és középnémet iskola (Reinken, Kuhnau, Lübeck,
Böhm) közvetítésével Bachhoz jutott, aki fúga-gigue-et kontrapunktikus
következetességgel gigue-fúgává alakította, pl. a 4. francia szvitben.
Bach egyébként szólószvitjeiben és
partitáiban az összes gigue-modellt alkalmazta, Händel mindig az olasz gigue-et
részesítette előnyben.
A 20. században újjáéledt többek
között Debussy, Schönberg és Stravinsky műveiben.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon
