Ugyanaz a Nicolas
Dezède, akitől a K 265-ös variációsorozat közismert témája származik,
komponálta a Julie című „ariettákkal elegyes komédiát", amelyet
1772-ben mutattak be Párizsban. A darab második felvonásában hangzott el ez a
pikáns dalocska, a csalitban gyanútlanul szendergő leányzóról. A
variációsorozat 1778 nyarán Párizsban keletkezett.
Amikor Mozart 1781-ben II.
József színe előtt versenyre kelt Muzio Clementivel, ezt a művét adta elő. A
parádés esemény igen jól összeegyeztethető a darab szokatlanul nagyvonalú
virtuozitásával, az Adagio tempójú nyolcadik variáció hosszú
trillaláncaival, az utolsó változat terjedelmes kadenciájával
(szext-glisszandóval!) és végül az eredeti téma visszaidézésének immár meghonosodott
gyakorlatával.
Hat variáció
Paisiello témájára („Salve tu Domine”) K 398 (KE 416/e)
Giovanni
Paisiello (1740–1816) „I filosofi immaginarii” (A képzelt
filozófusok) című vígoperáját 1779-ben mutatták be Szentpétervárott; az osztrák
fővárosban 1781-ben hangzott fel első ízben. Ennek a darabnak egyik férfikórusa
(„Salve tu Domine”) szolgáltatta a témát ahhoz a variációsorozathoz, amelyet
1783 márciusában megtartott bécsi hangversenyén mutatott be Mozart – minden
valószínűség szerint a helyszínen rögtönözve a változatokat.
Paisiello
művészetét igen nagyra becsülte, sokat tanult tőle, és kettejük személyes
kapcsolata is szívélyes volt. Ilyen módon megalapozott Dennerlein
csoportosítása, amelynek értelmében „barátság darabok” címén foglalja össze
Mozart néhány, hasonló impulzusból származó kompozícióját. Már a téma
bemutatása elárulja, hogy érett korszak termése a mű. Valóságos zenekari
hangszerelésben csendül fel a 3/4-es időmértékű F-dúr dallam.
Az első variáció
utolsó ütemei már a második variáció technikáját előlegezik, hasonlóképpen
ennek vége is mintegy átvezet a harmadik változatba. A negyedik darab, a Minore
(f-moll) utolsó ütemében szélesen kibontott Adagio kadencia nyitja meg
az ötödik, dúrhangnemű variációt, amely trillaláncokban és kadenciaszerű
kötetlen menetekben ugyancsak gazdag. Folytatólagosan következik az ellentétes
irányú triolákban egyenletesen hullámzó hatodik változat, amely az ismételten
nagyszabású, virtuóz kadencia után nem hozza vissza a témát, ellenben
kötött ritmusú, új anyagú coda-val ér véget.
Nyolc variáció
Sarti témájára, K 460 (KE 454/a)
Giuseppe Sarti (1729–1802) 1784-ben – átutazóban Szentpétervár felé – Bécsben találkozott
Mozarttal, akit még Olaszországból ismert. Mozart így írt róla apjának (1784.
jún. 9-én): „Sarti rendes, derék ember! Sokat játszottam neki, sőt végül
variációkat is csináltam egyik áriájára, amelyben sok öröme telt.” Sarti „Fra i
due litiganti il terzo gode” (Két vetélkedő közül a harmadik jár jól) című
operájának első felvonásában hangzik el a „Come un'agnello” (Mint egy bárány)
kezdetű ária. A darabot 1782-ben, Milanóban mutatták be, Bécsben a következő
évben láthatta Mozart. Különösen megszerette ezt a dallamot, nem érte be a
zongoravariációkkal, hanem utóbb a Don Giovanni nagy fináléjában, a
vacsorajelenetben is idézte. Ilyen módon ez is a „barátság darabok” közé
sorolható.
A variációk –
rendszerint kadenciaátmenetekkel eszközölt – összekapcsolásának korábban
megkezdett gyakorlatát itt is folytatja Mozart, de kifejezetten csak a sorozat
második felében, a hatodik változattól kezdve. Az igen nagyszabású és
úgyszólván az eddigi variációs módozatokat összefoglaló hetedik darabban 4/4-re
változtatja az addigi 3/4-es metrumot és Allegróra a ki nem írt, de
nyilvánvalóan mérsékelt tempót. A darab közepén rövid mollvariáns is helyet
kapott, végén pedig kadencia vezet az Adagio tempójú utolsó variációhoz.
Ennek második tagja ismét mollhangnembe vált át, befejező szakasza pedig
dúrhangnemű Allegro, új anyaggal.
Tíz variáció
Gluck témájára, K 455
Gluck egyike volt azoknak a mestereknek, akik a törökös-orientális hangvétel
zsánerszerű alkalmazása terén példát mutattak Mozartnak. A mekkai zarándokok
című vígoperája (1764) Bécsben először 1776-ban került színre, majd új
rendezésben 1780-ban mutatták be. 1783 márciusában Gluck megjelent Mozart
hangversenyén, ahol a fiatal zeneszerző rögtönzött variációsorozattal
köszöntötte idősebb, nagyhírű pályatársát.
A variációk témáját A mekkai
zarándokok cimű opera egyik dala („Unser dummer Pöbel meint”: a mi ostoba
csőcselékünk azt hiszi) szolgáltatta. Egyébként ez volt Mozart első önálló
nyilvános hangversenye Bécsben, és produkcióját nem csak Gluck, hanem a császár
is meghallgatta. A variációk keletkezésének ideje tehát 1783. március 23., a
kézirat azonban 1784. augusztus 25-öt tünteti fel a komponálás kelteként.
Az Allegretto
tempójú G-dúr téma egyszerű, lapidáris dallamát unisono oktávákban mutatja be
Mozart: mintha az A-dúr szonáta „janicsárjai” dübörögnének ismét ama bizonyos
„paradicsomi kapukon". Ami a variációkon elsősorban feltűnik, az a
többszólamú kidolgozás: erre a korábbi sorozatokban nem találunk példát. Egyéb
eljárásaiban – mollvariáns, metrumváltás, tempóváltás, kadenciák és végül a
téma visszaidézése – a már ismert példákat követi.
Kilenc variáció
Duport menüettjére, K 573
Jean Pierre
Duport (1741–1818) francia gordonkaművész 1773-tól élt a
porosz királyi udvarban, ahol jelentős zenei pozíciókat töltött be és többek
között II. Frigyes Vilmost tanította.
A
Menüett, amelyet Mozart változataiban feldolgozott, Duport egyik
gordonkaszonátájában szerepel. Amikor Mozart 1789-ben Potsdamban járt, ezzel a
kompozícióval próbálta elnyerni a porosz zenei élet e szürke eminenciásának
jóindulatát. Nyomtatásban csak a zeneszerző halála után, 1792-ben jelent meg
Artariánál.
A változatok zongoratechnikai szempontból igényesek, bátrabban
elszakadnak a témától, mint Mozart korábbi variációs művei. A zongorajáték
különféle módozatait olyan rendszerességgel mutatja be, mintha pedagógiai célra
készült volna. Éppen ezért nem folytatja az egyes variációk összekapcsolásának
korábbi gyakorlatát, hanem kifejezetten arra törekszik, hogy egyéni arcélt,
zárt körvonalakat kölcsönözzön az egyes daraboknak. A befejező variáció 2/4-es
ütemekre tér át, kódája kadenciába torkollik, majd visszatér a 3/4-es téma.
Nyolc variáció
Benedikt Schack témájára, K 613
Benedikt
Schack (1758–1826) cseh származású tenorista és zeneszerző Der dumme
Gärtner (Az ostoba kertész) című zenés vígjátékát 1789-ben mutatta be
Bécsben Schikaneder színháza, óriási sikerrel. A darab egyik népszerű
betétszáma volt az „Ein Weib ist das herrlichste Ding” (A nő a
legcsodálatosabb valami) kezdetű dal, amelyet Mozart 1791 márciusában variációi
témájául választott.
A szokástól eltérő módon a dalnak nem csak vokális
témáját, hanem hangszeres bevezetőjét is variálta és ezzel mintegy eleve
meghatározta a tételek kétszakaszos formáját. Kivételt csak az utolsó
változatban tett Mozart, amelyet magával a dallal kezdett, és a hangszeres
kíséret motivikáját közjátékokban dolgozta fel.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz