2017. február 18., szombat

Mozart: 3 porosz vonósnégyes (K. 575, 589, 590)

1789 júliusában kelt az a levél, amelyben Mozart hat vonósnégyes komponálásának tervét említi. E műveket Frigyes Vilmos porosz királynak szánja, az első egy hónappal előbb már elkészült, de végül is a hat vonósnégyesből csak hármat írt meg a zeneszerző. A porosz király lelkes gordonkajátékos volt, így a neki szánt kvartettekben a gordonka kiemelt szerepet játszik.

Az 575., 589. és 590. Köchel-számú vonósnégyesek Artaria kiadásában 1791-ben jelentek meg. A kiadó nyilván jól használta ki a zeneszerző szorongatott anyagi helyzetét, mert Mozart egyik levelében így panaszkodik barátjának, Puchbergnek: „...Most kénytelen vagyok vonósnégyeseimet (fáradságos munkám eredményét) nevetséges krajcárokért odaadni...”.


D-dúr vonósnégyes, K 575

Az első neki ajánlott vonósnégyest a porosz király bőkezűen jutalmazta: pompás aranyszelencét küldött a komponistának, száz arannyal. A tételek felirata szinte egyöntetűen Allegretto, és ez eleve bizonyos kellemre, daloló kedvre utal. Valóban, a művet indító egyszerű D-dúr hármashangzat-dallam a Mozart által már korábban megvalósított „éneklő Allegro” nemes példája. A dallamot az első hegedű szólaltatja meg, a szekund és a brácsa kíséri. A továbbiak során szellemesen kombinálja a zeneszerző a hangszerek összeállítását, és nem felejti el a gordonkát sem, amelynek — egyébként jelentéktelen — szólamába olykor egy-egy mutatós magas fekvésű részletet iktat.


Az első és második tétel kézirata arra enged következtetni, hogy Mozart olyan korábbi anyagot használt itt fel, amely az 1770 körüli olasz utazás idejéből származik. Az A-dúr Andante a szerenádzenék egykori epekedő hangját és a nagy olasz nyelvű operák (Figaro lakodalma, Don Giovanni, Cosi fan tutte) varázsos költészetű szerelmi jeleneteinek líráját egyesíti magában.

A csaknem zenekari hangszíneket idéző menüett legjelentősebb mozzanata a trió, amelynek során a királyi csellista ismét tanújelét adhatta virtuóz hangszerjátékának.
A finálé témája az első és a második tétel tematikájának ötvözete. Ez a téma a gordonkán hangzik fel első ízben, a brácsa ellenpontjának kíséretében. Az érett Mozart kontrapunktikus művészete a tematikus munka páratlan leleményével párosult ebben a fináléban.


B-dúr vonósnégyes, K 589

A vonósnégyes komponálásának dátuma 1790. május. Az ezt megelőző Köchel-szám a januárban befejezett Cosi fan tutte című operát jelzi. A B-dúr kvartett nyitó tétele 3/4-es metrumú lefelé lépő skáladallammal indul, ezt azonban az első hegedű aprózásokkal töri meg. A gordonka magas regiszterben hivalkodó szólama természetesen itt is megtalálható. A kidolgozási szakasz modulációival vélhetően Berlin zeneértőinek kívánt előnyösen bemutatkozni a komponista.


A lassú tétel bensőséges dallama megint csak a hegedűkulcsba transzponált gordonka szólamában hangzik fel első ízben, de a kamarazeneszerűen áttört hangszerelés valamennyi szólam számára hatásos zenei és technikai megoldások lehetőségét nyújtja.
Igen jelentős a menüett triója, amelynek terjedelme meghaladja a keretéül szolgáló alapformáét és helyenként orkesztrálisan tömött hangzásokat produkál.

A 6/8-os metrumú záró rondó gondtalan lejtésű témáját a két hegedű párhuzamos mozgásban mutatja be, de hamarosan a brácsa ellenpontja teszi dramatikussá ezt az ártatlannak látszó muzsikát. A kontrapunktikus szólamvezetés különféle kombinációit a négy hangszer változó összetételű együttesén mesterien aknázza ki Mozart: e kombinációkba beleilleszti a homofon közjátékok pihentető és színező effektusait is.


F-dúr vonósnégyes, K 590

Az ún. „porosz” kvartettek utolsó darabja 1790 júniusában készült.


Az első tétel hármashangzattal induló tematikája a négy hangszer unisonóján hangzik fel, valósággal szimfonikus hangszínt eredményezve. Ez a hármashangzat-témafej olyan erőteljesen uralkodik az egész tételen, hogy a gordonkán felhangzó melléktéma is ebből bontakozik ki. Különösen tömör a tételt berekesztő kóda, amely a kidolgozás elejét idézi fel újból.

A lassú második tétel ugyancsak egyetlen dallamra épül, kedvesen ringató melódiára, amely a bemutatkozás során bájos közvetlenséggel hangzik fel a teljes együttesen. (Ez a lassú tétel egyébként nem nagyon lassú, a Peters-féle kiadásban például Allegretto a tempójelzése.) A téma bemutatását variációk sorozata követi, a tétel hangnemi terve azonban szonátaformára vall.

A menüett egyike azon kevés daraboknak, amelyek valódi táncot reprezentálnak Mozart vonósnégyeseiben. Efféle táncot jár a Don Giovanni színpadán Leporello Masettóval a báli jelenetben (ott „Teutscher”-nak jelöli Mozart). Helyenként éles disszonanciákban megnyilvánuló kromatika kölcsönöz különös, humoros jelleget e tánctételnek.

A zárótétel ismét Haydnt idézi, nemcsak monotematikus jellegével, hanem témája szólisztikus igényességével és motivikusan elemezhető tagolásával. Ennek a témának kezdő motívuma szinte állandóan szól a tétel folyamán, akár a párbeszédre emlékeztető átvezető szakaszban, akár a melléktéma közben, vagy a zárótémában. Ezt használja fel a kidolgozás is. A szünet nélkül pergő főtéma (helyesebben: a téma) és a beleszőtt kontrapunktikus részek állandó lüktetésben tartják a tételt, míg az apró, elharapott téma-töredékek és a fermátákkal meg szünetekkel minduntalan félbeszakadó lélegzet a beethoveni kompozíciós technika jellemző sajátosságává válik.


Forrás: Pándi Marianne, Hangversenykalauz