1789 júliusában
kelt az a levél, amelyben Mozart hat vonósnégyes komponálásának tervét említi.
E műveket Frigyes Vilmos porosz királynak szánja, az első egy hónappal előbb
már elkészült, de végül is a hat vonósnégyesből csak hármat írt meg a
zeneszerző. A porosz király lelkes gordonkajátékos volt, így a neki szánt
kvartettekben a gordonka kiemelt szerepet játszik.
Az 575., 589.
és 590. Köchel-számú vonósnégyesek Artaria kiadásában 1791-ben jelentek meg. A
kiadó nyilván jól használta ki a zeneszerző szorongatott anyagi helyzetét, mert
Mozart egyik levelében így panaszkodik barátjának, Puchbergnek: „...Most
kénytelen vagyok vonósnégyeseimet (fáradságos munkám eredményét) nevetséges
krajcárokért odaadni...”.
D-dúr vonósnégyes, K 575
Az első neki
ajánlott vonósnégyest a porosz király bőkezűen jutalmazta: pompás
aranyszelencét küldött a komponistának, száz arannyal. A tételek felirata
szinte egyöntetűen Allegretto, és ez eleve bizonyos kellemre, daloló
kedvre utal. Valóban, a művet indító egyszerű D-dúr hármashangzat-dallam a
Mozart által már korábban megvalósított „éneklő Allegro” nemes példája. A
dallamot az első hegedű szólaltatja meg, a szekund és a brácsa kíséri. A
továbbiak során szellemesen kombinálja a zeneszerző a hangszerek
összeállítását, és nem felejti el a gordonkát sem, amelynek — egyébként
jelentéktelen — szólamába olykor egy-egy mutatós magas fekvésű részletet iktat.
Az első és
második tétel kézirata arra enged következtetni, hogy Mozart olyan korábbi
anyagot használt itt fel, amely az 1770 körüli olasz utazás idejéből származik.
Az A-dúr Andante a szerenádzenék egykori epekedő hangját és a nagy olasz nyelvű
operák (Figaro lakodalma, Don Giovanni, Cosi fan tutte) varázsos
költészetű szerelmi jeleneteinek líráját egyesíti magában.
A csaknem zenekari
hangszíneket idéző menüett legjelentősebb mozzanata a trió, amelynek során a
királyi csellista ismét tanújelét adhatta virtuóz hangszerjátékának.
A finálé témája
az első és a második tétel tematikájának ötvözete. Ez a téma a gordonkán
hangzik fel első ízben, a brácsa ellenpontjának kíséretében. Az érett Mozart
kontrapunktikus művészete a tematikus munka páratlan leleményével párosult
ebben a fináléban.
B-dúr vonósnégyes, K 589
A vonósnégyes
komponálásának dátuma 1790. május. Az ezt megelőző Köchel-szám a januárban
befejezett Cosi fan tutte című operát jelzi. A B-dúr kvartett nyitó
tétele 3/4-es metrumú lefelé lépő skáladallammal indul, ezt azonban az első
hegedű aprózásokkal töri meg. A gordonka magas regiszterben hivalkodó szólama
természetesen itt is megtalálható. A kidolgozási szakasz modulációival
vélhetően Berlin zeneértőinek kívánt előnyösen bemutatkozni a komponista.
A lassú tétel
bensőséges dallama megint csak a hegedűkulcsba transzponált gordonka szólamában
hangzik fel első ízben, de a kamarazeneszerűen áttört hangszerelés valamennyi
szólam számára hatásos zenei és technikai megoldások lehetőségét nyújtja.
Igen jelentős a
menüett triója, amelynek terjedelme meghaladja a keretéül szolgáló alapformáét
és helyenként orkesztrálisan tömött hangzásokat produkál.
A 6/8-os
metrumú záró rondó gondtalan lejtésű témáját a két hegedű párhuzamos mozgásban
mutatja be, de hamarosan a brácsa ellenpontja teszi dramatikussá ezt az
ártatlannak látszó muzsikát. A kontrapunktikus szólamvezetés különféle kombinációit
a négy hangszer változó összetételű együttesén mesterien aknázza ki Mozart: e
kombinációkba beleilleszti a homofon közjátékok pihentető és színező
effektusait is.
F-dúr vonósnégyes, K 590
Az ún. „porosz”
kvartettek utolsó darabja 1790 júniusában készült.
Az első tétel
hármashangzattal induló tematikája a négy hangszer unisonóján hangzik fel,
valósággal szimfonikus hangszínt eredményezve. Ez a hármashangzat-témafej olyan
erőteljesen uralkodik az egész tételen, hogy a gordonkán felhangzó melléktéma
is ebből bontakozik ki. Különösen tömör a tételt berekesztő kóda, amely a
kidolgozás elejét idézi fel újból.
A lassú második
tétel ugyancsak egyetlen dallamra épül, kedvesen ringató melódiára, amely a
bemutatkozás során bájos közvetlenséggel hangzik fel a teljes együttesen. (Ez a
lassú tétel egyébként nem nagyon lassú, a Peters-féle kiadásban például Allegretto
a tempójelzése.) A téma bemutatását variációk sorozata követi, a tétel
hangnemi terve azonban szonátaformára vall.
A menüett
egyike azon kevés daraboknak, amelyek valódi táncot reprezentálnak Mozart
vonósnégyeseiben. Efféle táncot jár a Don Giovanni színpadán Leporello
Masettóval a báli jelenetben (ott „Teutscher”-nak jelöli Mozart). Helyenként
éles disszonanciákban megnyilvánuló kromatika kölcsönöz különös, humoros
jelleget e tánctételnek.
A zárótétel
ismét Haydnt idézi, nemcsak monotematikus jellegével, hanem témája szólisztikus
igényességével és motivikusan elemezhető tagolásával. Ennek a témának kezdő
motívuma szinte állandóan szól a tétel folyamán, akár a párbeszédre emlékeztető
átvezető szakaszban, akár a melléktéma közben, vagy a zárótémában. Ezt
használja fel a kidolgozás is. A szünet nélkül pergő főtéma (helyesebben: a
téma) és a beleszőtt kontrapunktikus részek állandó lüktetésben tartják a
tételt, míg az apró, elharapott téma-töredékek és a fermátákkal meg szünetekkel
minduntalan félbeszakadó lélegzet a beethoveni kompozíciós technika jellemző
sajátosságává válik.
Forrás: Pándi
Marianne, Hangversenykalauz