Az
intrada (entry, entrée, entrata, entrada) többnyire rövid hangszeres darab,
mely szó szerinti vagy átvitt értelemben valamilyen "belépésre",
"bevonulásra" utal. Az intrada mindenekelőtt magas rangú személyek
megjelenésekor hangzik fel, s általában trombitaszignál, tus vagy rövid
fúvósdarab, később színházi és balettprodukciókban (változatos
hangszer-összeállítással) a szereplők bevonulását kíséri, különösen a francia
balettben. Átvitt értelemben az intrada valamilyen ünnepi rendezvény, különösen
zenei esemény nyitányaként, "belépőjeként" is szolgálhat. A 17.
században (M. Reimann szerint) a következő típusok különböztethetők meg:
- felvonulás-típus, amelyre a páros ütem, indulóritmus, szignálmotivika és hangismétlés jellemző (M. Franck, Intrada a Neue musikalische Intradenből, 1608)
- ugyancsak páros ütemű, ünnepélyes Pavane-típus
- páratlan ütemű élénk tánctípus
- végül a homofon, népdalmelodikájú daltípus.
Az
intradát az istentiszteleten a kórust bevezető hangszeres intonációként is
alkalmazták, erre többek között (M. Altenburg utal (Kirchen-Intraden,
1620). A 17. századi zenekari szvitben az intrada köbülső tételként is
megjelenik, de nem szilárd karakterű tánc formájában. A Fantasia sobre la entrada di una baxa keletkezése óta az entrada (entrée,
entrata) jelentése kibővült: a kontrapunktikus kompozíció szólambelépéseit is
jelenti.
Kiemelésre
érdemesek Franck, Schein, Hassler, Staden, Peuerl, Kindermann, Pezel
gyűjteményeinek intradái. Még Gluck Alceste-jének olasz változatát, Mozart
Bastien és Bastienne-jét és Beethoven D-dúr szerenádját (op. 25) is intrada
vezeti be.
Forrás:
Brockhaus Riemann Zenei lexikon