A 16. század kezdetétől a hangszeres
darabok címe fantázia. A prelúdium, toccata, ricercar, capriccio és egyéb
műfajokkal ellentétben a fantáziát formájában és műfajában a zeneszerzői
kötöttségek lazulása, a formálás és invenció spontaneitása jellemzi, így az
imrovizációhoz áll közel. A 16. század első felében a fantázia szinte kizárólag
a lant- és vihuelajáték sajátja, az előjátékokkal és intonatiókkal szemben
önálló előadási darab jellegét ölti. A tempómódosítások kívánatosak és
szokásosak voltak a fantáziában. Itáliában a lantfantázia fő művelője Francesco
da Milano, Franciaországban a mantovai A. da Rippa, G. de Morlay és J. Belin
volt és mindkét országban működött az európai hírű Bakfark Bálint.
A fantázia történetének új fejezete
1560 körül kezdődött, amikor Itáliában a régi ricercar néven új műfaj
keletkezett, amely a szólóhangszeres zene szerkesztésbeli tarkaságától
kontrapunktikus hajlamával, a motettától pedig monotematikus törekvésével tért
el, és a lant helyett a polifon faktúra megszólaltatására alkalmasabb
billentyűs hangszereket részesítette előnyben. Az olasz fantázia csúcspontját
és betetőzését Frescobaldi 1608-ban kiadott többrészes, változóan kettes és
hármas ütemű, témavariáló fantáziái jelentik. Spanyolországban 1560 után a
fantázia nem annyira műfajt, mint inkább magát a rögtönzést jelentette
(tiento), így például T. de Santa Maríánál, akinek végcélja a billentyűs
hangszer oktatásában a polifon rögtönzés volt.
Angliában a 17. században önálló
eredeti tradíció alakult ki (fancy). A francia fantáziák 1610 körül többnyire
szólamkönyvek formájában terjedtek. E. du Caurroy fantáziái túlnyomórészt
vokális témákon alapulnak. A németalföldi J. P. Sweelinck kétfajta fantáziát
írt: egyrészt sűrű szövésű, gyakran homofon echo-darabokat, másrészt egy
témának közjátékokkal tagolt, diminuált és augmentált feldolgozásait.
Németországban az ensemble fantázia az iskolai oktatásból nőtt ki, a billentyűs
hangszerekre írt fantázia pedig Itáliából és Sweelincktől kapta a
legjelentősebb indíttatást.
Scheidt és Steigleder egy-egy
alkalommal német egyházi ének feldolgozásának címéül választotta a fantáziát. A
sokrészes korálfantázia a 17. században a német orgonisták specialitása lett.
Szabad téma imitációs feldolgozására mindinkább a fúga elnevezés nyert
polgárjogot. A fantázia szó viszont ismét a szabadabb szövésű technikához
kapcsolódott. Alkalmazkodott a kortárs zene prelúdiumainak stílusához
(Pachelbel), otthonossá vált a concertók ritonelljeiben (Kriegel) és - részben
még fugatoszövéssel - a szvit gáláns stílusú tételeihez kapcsolódott (Gottlieb
Muffat).
A legmagasabb fokot J. S. Bach fantáziái
képviselik, tartalmi gazdagságukkal, expresszivitásukkal, a korabeli orgonák és
csembalók minden lehetőségét kihasználó virtuozitásukkal. Utánuk rendszerint
fúga következik, hiszen a 18. században a fantázia lényegében bevezető
funkciójú. Valószínű, hogy a Kromatikus
fantázia Recitativo
szakasza erőteljesen hatott C. Ph. E. Bachra, aki szabad fantáziáiban (Freien Fantasien)
toccata-és prelúdium-stíluselemeket alkalmazott és csoportosított kantábilis,
metrikus középpontok köré. Az ütemvonalak időnkénti hiánya és a basso
continuo-szerűen vázlatos lejegyzés, arpeggio előírással, mindez mutatja,
milyen nagy mértékben számítottak annak idején a játékos szabad fantáziálására,
improvizálására.
A klasszikában a fantázia nem kevésbé
fontos szerepet játszott. Mozart zongorafantáziái kontrasztgazdag
"átkomponált" ciklusok. Beethoven fantáziáiban ismét előtérbe kerül a
formai kötetlenség. Op. 27, no. 1 és 2 zongoraszonátái a quasi una fantasia alcímet viselik, mert tételeik nem
követik a szokásos fölépítést, és a tételhatárok egymásba mosódnak.
A romantikában a fantázia különböző
törekvések színtere: tételek közötti tematikus-motivikus kapcsolat megteremtése
részint a szonátaformára való utalással (Schubert, Wanderer fantázia), egyedi,
önmagukban lezárt fantáziadarabok sorozatának ciklussá kovácsolása (Schumann,
Kreisleriana) és a fantázia potpourrivá süllyedése a szalonzenében.
A 19. század második felében a
fantáziának már nincs köze a szonátához, sokkal inkább a variációs technikához
közeledik, a zongorára írt operafantáziákban (Thalberg, Liszt) és Reger
korálfantáziáiban egyaránt. Bár a fantázia műfaja változatlanul erősen kötődik
a zongorához, S. Neukomm óta zenekarra is születnek fantáziák. Schumann 4.
szimfóniáját első megfogalmazásában Symphonische
Phantasie-nak nevezte.
A fantázia műfajt felhasználták
egzotikus népek jellemzésére is, többnyire egy-egy tipikus dalra építve
(Glazunov, Balakirev, Busoni), és születtek fantáziák J. S. Bach zenéjének
inspirációjára (Busoni, Fantasia
contrapuntistica). Az atonális zenében a fantázia cím ritka
példája: Schönberg, Fantázia (hegedűre és zongorára, op. 47).
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon
