A concerto a korai 16. századtól
mindenfajta zenei együttes gyűjtőfogalma az előadói gyakorlatban. Más
összefüggésekben hangszer-összeállítást, együtthangzást is jelenthet. A 16.
század végétől a sinfoniával azonos értelemben, műcímként használják, eleinte
túlnyomóan vokális-hangszeres együttes-zenékre. Ilyenek például A és G.
Gabrieli egy- és többkórusos motettái és madrigáljai (Concerti, 1587), vagy L. Viadana
egy-négyszólamú continuo-kíséretes szólómotettái (Cento concerti ecclesiastici).
Németországban a szót Praetorius
(1619) óta eredeti latin jelentésének megfelelően "versengés"-ként
értelemzték: különböző ének- és hangszercsoportok, vagy Viadana mintájára
szólóhangok és basso continuo versengéseként. Túlnyomórészt innen származik a "concertáló
stílus" kifejezés, amely a mai zenetörténet-írás szerint a barokk egyik
jellemzője. Viadana német követője Schein (Opella
nova egyházi koncert) és Schütz (Kleine
Geistliche Concerte). A protestáns egyházi zenében a concerto
kifejezést kóruskantátákra is alkalmazták (még J. S. Bach is).
A 17. század második felétől
Itáliában a concerto egyre inkább hangszeres együttesre írt darabok címe lett,
függetlenül attól, szerepeltek-e bennük szólóhangszerek, vagy nem. Az
1660-90-es években egyes darabokban kifejlődött a solo-tutti megkülönböztetése,
ezek voltak a szóló concerto és a concerto grosso műfajok ősei. Ezeket azonban
a kortárs olasz szóhasználat a concerto forma különleges darabjainak
tekintette. A concerto elnevezés jelentését egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra
írt kompozíciókra szűkítő szóhasználat csak a 18. század első felében,
Németországban vált általánossá.
Az olasz concerto szólóhangszerre
eleinte egy vagy két trombita volt (G. Bononcini op.3, 1685), valamint a
trombitát helyettesítő hangszerként oboa illetve hegedű (M. Cazzati, 1665).
Eredendően hegedű-concertonak szánt művet elsőként Torelli (op. 6, 1698) és
Albinoni (op. 2, 1700), gordonka concertót Jacchini írt (op. 4, 1701).
A szóló concerto műfajának,
különösen háromtételes formatípusának kialakítása, ritornellformájú szélső és
kantábilis középtételekkel, mégis Vivaldi nevéhez fűződik, akinek op. 3-ja a
18. század első évtizedében keletkezett ugyan, de nyomtatásban csak 1712-ben
jelent meg.
Vivaldi követője volt Dall'Abaco,
G. M. Alberti, Veracini, Tessarini és virtuóz hegedűversenyeivel Locatelli.
Tartini már nem tartozott Vivaldi közvetlen követői közé. Az ő növendéke volt
Nardini és Pugnani.
Németországban a szóló concerto
már 1710 előtt ismert, erről tanúskodnak J. S. Bach Vivaldi-átdolgozásai (hat
concerto csembalóra, három orgonára). Bach saját concertói részben egyesítik a
concerto grosso és a szóló concerto műfaját, például a 4. és 5. brandenburgi
verseny. Ezzel szemben a 3. régi stílusú "többkórusos" concerto.
A szvittel kapcsolódó szóló
concerto ritka példája az 1. brandenburgi verseny végleges formája és a h-moll
zenekari szvit. A szóló concerto további német mesterei: Graupner, Telemann,
Fasch és Pisendel. A hegedű concerto legrangosabb francia alkotója Leclair
volt.
A zongoraverseny műfajának
megteremtői Bach egy-négy csembalóra írt versenyművei (eleinte
hegedűverseny-átdolgozások) és Händel concertói (orgonára, csembalóra vagy
hárfára). A klasszikában és a romantikában a versenymű nem követi többé a
koncertálás eszméjét, amelynek tudatos újjáélesztésére a 20. század zenéjében
került sor.