A canzone provanszál eredetű lírai
költői forma, amelyet elsősorban Itáliában műveltek a 13-17. században. A
canzone a 16-17. században hangszeres darabot is jelent, mégpedig vagy valamely
francia chanson feldolgozását, vagy hasonló stílusban írott eredeti darabot. A
18. század végén és a 19. század elején a canzone elsősorban lírai jellegű
zenedarab, melyben dallamos, éneklő melodika uralkodik. Vokális példa a Voi che sapete Mozart Figaro házasságából, hangszeres példa
pedig Csajkovszkij 4. szimfóniájának lassú tétele (in modo di canzone).
A canzonetta könnyed, lendületes,
rövid vokális darab a 16. század vége felé és a 17. században. Itáliából ered,
ahol a madrigál és a dél-olasz villanella kifinomult művészi formái mellett
önálló műfajjá fejlődött, aa bb cc népies strófaformával, egyszerű (többnyire
nem polifon) szerkezettel és kopogós táncos lüktetéssel. Itáliai szerzői többek
között Agazzari, Gastoldi, Torelli, Vecchi, Viadana, Monteverdi.
Németországban, itáliai hatásra, elsősorban Hassler, Aichinger, Haussmann,
Demantius és Lechner komponáltak canzonettákat. Angliában elsősorban Morley
karolta fel a műfajt, amely ott az ayre (air) műfajában fejlődött tovább.
A 18. században szórványosan
felbukkantak még canzonetta elnevezésű szólódalok, pl. Feschnél. Haydn
énekhangra és zongorára írt canzonettákat. Sibelius vonószenekari canzonettáját
(1911) Stravinsky 8 szólóhangszerre dolgozta át.
Forrás: Brockhaus Riemann Zenei
lexikon
